Ez a bejegyzés már itthon készül, a nappali melegéből írom meg végső élményeinket.
Tehát. 2-án mail elmegy, és megyek vissza a szállodába. A kocsira vevő még sehol. Elmegyünk a Hotel Libya elé, hogy találkozzunk Pammel, a segélyközpont vezetőjével. Ő még Diamaban szólt, ha nem tudjuk eladni Lajost, keresem meg, próbál segíteni. Kiderül, az Ő ötlete, hogy hagyjuk nála Lajost, mert nagyon kellene neki, és pont jól jönne a szavannán Lajos sok extrája, főleg a 150 literes tank. Amint tud, igyekszik pénzt is szerezni rá.
A helyszínen jövünk rá, hogy a Libya parkolója a magyar autóeladás fő színtere. Namármost én idehaza is undorodom az autópiactól, az ott folyó gusztustalankodástól. És az mind semmi a Lalik stílusához. Mindenki tudja, másnap megy a gép, lépéskényszerben az eladó. Erre még rásegít néhány magyar nepper, akik nem jönnek haza, sőt van, aki odakint lakik Bamakóban. A parkolóban látok magyar Volvó XC90, Audi Q7 kocsikat, vadonat újak, de egész úton nem láttuk ezeket. barátilag kérdezem egy Land Rover tulaját (emlékeztek: a méltányos kereskedelemért Afrikában), hogy éri meg neki 4000 euróért eladni egy pár éves kocsit. Ő jó szándékú, és beavat: Angliában vette a gépet, lízingre, befizetett rá nem egész 1000 Eurót, és ezután keresse a kocsit az, akinek kell a maradék pénz. Erről – gyanítom- nem csak én vélekedem úgy, hogy bűncselekmény. Szegény Péternek ígérnek a vasszöcskéért 2000 Eurót, és odahoznak 1500-at. Cserébe ellopják a mobilját. Alig ideges. Kiveszi az alvós matracát a kocsiból, a Lalik rendesen összeverekednek érte. Mi úgy döntünk, ebből elég. Senki nem akar rendes üzletet kötni, csak a Lalik próbálnak meg marihuanát eladni nekem. A hosszú haj miatt elsőszámú vevőjüknek tartanak.
(Megjegyzem, van aki vesz 50grammot, és cserébe később feltörik a hotelszobájukat. Mindenüket elvesztik…)
Na mi megeggyezünk egy magyar kint élő taggal, hazahozza nekünk a kocsit. Hagyjunk rá neki 1200 Eurót, a forgalmit, meg egy francia nyelvű meghatalmazást, hogy szabadon rendelkezhet a kocsival. Hát persze.
Este a szállodában az Afrikai Magyar Egyesület elnöke megkeres minket, hogy Pam nagyon szeretné a kocsinkat, ők fizetnének érte. Végül megegyezünk, hogy mi odaadományozzuk Lajost a segélyszervezetnek, a egyesület meg megtámogat minket 3000 Euróval.
Reggel jön is egy Lali, és elviszi Lajost. Könnyes búcsú. Utána mindenki ideges (már nem mi), mert azért más is akarta Lajost, csak taktikázott, és elbukta. Amúgy pedig csak mi tudtuk relative normális pénzt kapni kocsiért, ezért külön mindenki útál minket. Kedvenc tűzoltóink pl. simán kinn hagyták a kocsijukat, hogy ha valaki el tudja adni, átutalja a pénzt. Na, szerintem pont egy fillért sem fognak látni belőle. Ezekről a dolgokról sokkal többet is tudnék írni, de holnapig nem dolgozom.
Ja a poén! Az AHU elnöke megkér, a ferihegyi leszállás után menjünk el vele a Fábry Show felvételére, koszosan- büdösen, és ott mondjuk el, hogy mi odaadományoztuk a Lajost a segélyszervezetnek….
Na, reptér. A gép hat órás késéssel indul, mert a helyi hatóságok addig nem engedik felszállni, amíg a pilóta ki nem fizeti a kerozint meg a reptérhasználat díját. Gondolom, ezt a malévnek kellene átutalnia, vagy mi. De itt kalapozás kezdődik, az utasoknak kéne összedobni 17500 Eurót. Mondjuk úgy, beleillik az egész túra szellemiségébe.
A felszállás után a személyzet azért igyekszik kárpótolni az utasokat, iszonyatos mennyiségű sör, és vörösbor fogy a fedélzeten. Mondjuk úgy, mire megérkeztünk, senki nem volt szomjas, és emelkedett hangulat volt a gépen. Hajnali kettőre értünk a reptérre, már bezárt minden, nem ment a futószalag, úgy másztunk be a gépbe a csomagokért… Na, ez a vége.

P.